Longájlend. Sok szerettel közlöm az első posztom a témában. A blogban igyekszünk elkerülni a közhelyet, de persze be is csúszik majd néhány. Tegyetek szemrehányást! (Csak emelkedetten, mert a cenzúra működni fog!)
Ezzel mintegy bekorlátozzuk az irányt. Kell. Ha jól sejtem a blog alapvetően egy megnyerő stílusú, érdeklődést felkeltő műfaj, ez itt mellékes. Grószman barátommal együtt azt hiszem joggal érzem, hogy a beszélt és az irott köznyelvet is elborítja a szenny, minden értelemben. Ha közhelyet akarsz gyűjteni, elég, ha gondolatban felveszed egy barátoddal folytatott beszélgetést, amikor igazán nem is akarsz társalogni - csak udvariasságból jönnek a frázisok -, aztán miután elköszöntök, úgy érzed megint elpocsékoltál 20 percet az életedből, és nemhogy Téged nem hallgattak meg, de igazán a hallottakból sem jegyeztél meg semmi érdemlegest. Vagy fordítva. (A haver sem emlékszik semmire majd abbból, amit mondtál).
Helló, mi?!
A nagy tuti ezzel a "köszönéssel" kapcsolatban ott van, ahol érzed. A sz@rban. A köszönő részéről valami olyant fejezhet ki, hogy: "Talán csak nem köszönnél?!", vagy "Próbálkoznál nálam, kis köcsög?". Nehéz árnyalni, mindenestre semmiképpen nem pozitív. Hová tűnt jó öreg "Szia" vagy a tiszta "Szervusz"? Ahogy az öregek is mondják.

Ennyit erről, kommenteljétek!

Nagy tisztelettel kérem Grószman barátomat, hogy írjon. Kezdjük el, hátha lesz valami :-), nem kéne mondanom, hogy egyfajta jobbító szándékkal tesszük. Így, az első bejegyzés után ezt gondolom.